"..Ha két ember olyan tökéletesen összeillik, hogy mindig boldogok, ha együtt lehetnek, és mindig elhagyottnak érzik magukat, ha elszakadnak egymástól, nem szabadna

"Szeress nagyon, hogyan, tudod Te jól azt, mint Nap a havat, mit magába olvaszt."

József Attila

Hogy ki vagyok én? A hős szerelmes? A végletek embere? Cak egy lány a nagy világból? Végösszege vagyok mindennek. A lány aki, aki a legjobban tud szeretni és gyűlölni, aki az egyik percben a fellegek között jár, majd a mélybe süllyed. De igenis, mindig talpra áll. Mégis csak egy lány, a nagy világból.

Márpedig az egész egyszerű. Csak mondd azt, hogy nem akarsz velem többet beszélni, és nem akarod, hogy bármi is legyen köztünk. És én úgy eltűnök az életedből, hogy arra sem lesz időd, hogy azt mondhasd: tévedtem.

Mindig is álmodozó voltam, és az is maradok, még akkor is, ha tudom, hogy lesznek olyan idők, mikor ez az élet nevű dolog majd térdre kényszerít!

Minden egyes ember csak ember, ennél te sem vagy több és ő sem kevesebb.

Mert minden ember annyit ér, amekkora hiányt hagy maga után.

Végül rájöttem. Hiába nem váltom meg a világot, de a romok tetején, valamit akkor is csinálok...

Megszerettelek. Te átvágtál. Szenvedtem miattad, de te csak nevettél. Amikor végre megnyugodtam, újra felbukkantál. Akartalak, de te csak azt hajtogattad: "Nem lehet." Majd végül beadtad a derekad. Majd újra eldobtál. Mert kell a szabadság. Majd újra előráncigáltál. Azt állítotad, hogy nagyon nagyon szeretsz, és hogy meghalnál értem, ha kéne. Elhittem. Ha kértem valamit: "Önző vagy". Ha adtam valamit: "Én nem kértem." Ha szépen beszéltem veled, visszaéltél vele. Ha erényesebben beszéltem veled: "Elegem van, hogy bunkózol." Majd újfent kidobtál. És sok hónap együtt töltött idő után, pár nap elteltével új párod lett.Mindent megtettem érted, elviseltem, hogy játszottál velem. És tudod miért? Mert szerettelek. De tudod mit mondok most? Írd fel a nevem. Mert még egy ilyen embert sosem találsz...





Élj
Úgy, hogy soha
Ne szégyelld, ha a világ
Megtudja, mit teszel,
Mit mondasz,
Még akkor is, ha nem igaz,
Amit a világ
Megtudott.

A felhő nem tudja,
Miért épp erre száll,
S miért épp
Ily sebesen.
Érzi a késztetést:
Most erre van az út. De az ég tudja
Az okot és a célt
Minden felhő mögött,
S tudni fogod te is, ha
Elég magasa szállsz,
Hogy túlláss
A láthatáron.

Nem kél
Olyan vágy benned, melyhez
Ne kelne erő is benned
Valóra váltani.
Meglehet,
Hogy azért meg kell
Dolgoznod érte.

Azért,
Hogy szabadon, boldogan élhess,
Fel kell áldoznod
Az unalmat.
Nem mindig könnyű
Ez az áldozat.

Amit a hernyó
A világ végének tekint,
Azt a mester
Pillangónak nevezi.