Ady Endre: Az én mennyasszonyom
Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a siromba.
Álljon elõmbe izzó, forró nyárban:
Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.
Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.
Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.
Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.
Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Borúljon rám és óvjon átkarolva.
Tisztító, szent tûz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.
Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.
Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Õ: legyen Õ az Élet.
Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.
Szétzúzva minden kõtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgõ világot.
Együtt kacagnánk végsõ búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.
Meghalnánk, mondván:
Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
