Hiába! Nem csordult ki könnyem;
Nem gördült végig nagy cseppekben,
Fényes, hosszú barázdát hagyva
Fakó, halovány arcomon.
Csak álltam ott a koporsónál
-Vihar után villámütött fa
Egyedül szárazon
A csepegő rengetegben –
Szívemben a kövült fájdalom
Kínjával, könnytelen szemekkel…

Köröttem versenyt sírva sírtak
A veszteség keserű könnyét
A jó barátok sirató serege.

Óh csak ne kellett volna látnom
Titkolt örömnek villanását
A könnytől ázott arcokon –
Amint egy-egy jól sikerült
Bánatroham szemökbe csalta
A vesztes szívnek művészkönnyeit.

S mily szánakozva néztek énrám,
Ki száraz szemmel álltam ottan,
Mint a kerítés alján a faág,
Mit szárazon hagyott az öntöző
De bent szú rágja…

Mit látják ők a fájdalomnak
Izzó tüzében kiégett szívet,
Mely megvonaglik csak, de könnye nincs.

Szemökben én hát szívtelen vagyok!
S te nem fogsz értem szólni jó halott,
Te, ki belátsz már a szívek rejtekébe
És látod a könnytelen bánattól
Meg-megvonagló bús szívet
És látod a hangod jajgatásban
Fuldokló szívek ujjongását…

Szemökben én hát szívtelen vagyok!
Óh miért hiába! Nem tudtam zokogni
S nem sírtam sárrá a fagyos göröngyöt,
Mellyel e jó barátok
Koporsód dübörgő fedelére dobva –
Utolszor szíven ütöttek,
Én holtra fáradt,
Jó öreg barátom…