Az utolsó perc a vigasz előtt

Nem te vagy, még mindig nem te vagy, hosszú
út után, szenny után, szégyen után,
nem te vagy, még mindig nem te vagy, hosszú
út után, még most se, mikor a rohanás
már agyonkínzott - óh,
még mindig egy negyedóra! Messze
kihajok a gyorsvonatból,
hogy legalább a szem
vigyen közelebb
hozzád, legalább
szemem csókolja össze
messziről is
a házat, amelyben
tested s lelked vigasza vár.

Még egy negyedóra. Mennyi
megalázás van mögöttem, és
még mindig nem te vagy! Messze
kihajlok az ablakon: jaj, most valami
rettenetes karambol is
jöhet még, élet és halál
hídján rohanunk,
s hiába nyílnak a lélek
ujjongó szárnyai,
a magakínzó
türelmetlenség
égig halmozza előttünk
a fogyó akadályokat.

Óh, várni! Ez az utolsó
perc a legfájdalmasabb,
az utolsó perc a vigasz előtt,
az utolsó perc az öröm előtt,
az utolsó perc, amely
messziről híd volt s most szakadék.
Óh, várni! várni! most is! ugy
vágyom, kedves, a sok
út után, szenny után, szégyen után,
úgy vágyom a tulsó
partra, úgy
várom égő homlokomra,
kedves, a te
távoli, tiszta kezed vigaszát,
mint baráti lelket a megtiport
érdem, akinek a büszkeség
magányában már hullanak
a könnyei, láthatatlan,
de dacos
torkából még egyre késik
feltörni
az életmentő zokogás.