Pilinszky János: Trapéz és korlát

Sötéten hátat forditasz,
kisikló homlokkodra
a csillagöves éjsszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, ? vadúl megütlek!

Sugárzó párkányokon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hára buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpűlsz tovább, emelkedsz

a rebbenő való fölé!
Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!

Most kényszerítelek, válaszolj,
miótat tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és ki akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vígasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.