Reményik Sándor: Sóhajok hídja
A mi életünk sóhajoknak hídja,
Mely átível a sötét lagunán, -
S majd jőnek egykor boldog gondolások:
Szerelmes párok - sok százév után
S a híd alatt megállnak. Ó be mások,
Be mások lesznek ők, mint Te meg én,
S majd nézik egymás ifjú arculatját
Velence ősi, komor tükörén.
A mi életünk sóhajoknak hídja,
De elszánt léptünk alatt kong a híd,
Lenn ásítnak az ólomkamarák
És rajtunk senki, semmi sem segít.
Akkor majd nászdal zeng a híd alatt,
S egy erős kéz szorít egy kis kezet, -
Mi akkor már történelem leszünk:
Fekete kő s fehér emlékezet.
(Egy kis háttérinformáció:
A Sóhajok hídja (olaszul Ponte dei Sospiri) Velence egyik leghíresebb hídja. A Dózse-palotát (Palazzo Ducale) és a börtönt (Prigione) összekötve a Rio di Palazzo csatorna felett ível át 8 méter hosszan. A palota Magistrato alle Leggi terméből vezet az út a híd irányába. A Ponte della Paglia nevű kis hídról – amint azt a mellékelt kép is mutatja – remek kilátás nyílik a Sóhajok hídjára.
Az isztriai kőből készült hidat Marino Grimani dózse parancsára Antonio Contino mester építette 1600-ban (más források szerint Antonio da Ponte vezette a munkálatokat, amelyek 1597-ben fejeződtek be[1]). Oszlopokkal tagolt homlokzatát tekervényes, kacskaringós motívumok díszítik, az ívnyílás felett négy-négy szoborfej sorakozik.
A híd romantikus elnevezése Lord Byrontól származik. A név átment a köztudatba is azzal a népetimológiai magyarázattal, hogy a Dózse-palotában ítélkező bíróságról a börtönbe átkísért emberek sóhaja volt hallható a hídon. A hídhoz fűződő sok rémtörténet elterjedése a költőnek, illetve több romantikus írónak, köztük Victor Hugónak köszönhető. Velence igazságszolgáltatása a kor szörnyű börtönviszonyaihoz képest még humánus is volt. 1660-ban itt szüntették meg először a kínzásokat a világon.)
|