Hazug volt mind: a szó, a kacaj,
A víg tekintet, bús sóhaj,
Hideg szem, mosolygó ajak –
Rajongó lelkem álarca csak.

Igaz csak az éjjel, mely elfed
Előled minden bút, szerelmet –
Mely szómat tisztán érti meg.
Neki kiöntöm lelkemet.

Oh, hogyha hallanád beszédit!
Suttogva szól, a mélyre szédít.
Dala van csak, panaszos ének, -
Én mondom, halld, neked beszélek:

Szeretlek, mint sas a léget!
Szeretlek, bár tudom, hogy vétek!
Szeretlek, mint a szabadságot!
Szeretlek, s rabod vagyok, látod.

Szeretlek. Tudom, érzem én:
Te nem lehetsz soha enyém –
Enyém csak az álom, a dal –
Szeretlek, te élő ravatal!

Virágtalan nyaram virágát
Föléd szórom – és körül szállják
Fejed a szomorú, árva dalok…
Szép temetés lesz, s én is meghalok.

De addig, addig csak szeretlek,
Szeretem a lelked, a lelked!
S ami neked érthetetlen ének,
Elsírom a bánatos éjnek…